NINCS SZERENCSÉM

Nekem nincs kutyám, és ha rajtam múlik, nem is lesz. De mielőtt bárki elkönyvelné rólam, hogy kutya, és állat gyűlölő lennék, azt kell mondanom neki, hogy téved. Ha itt marad és nem klikkel tovább, meg fog változni az a véleménye rólam, ami hirtelenjében kialakulhatott az első mondat olvasása után.

Első és utolsó kutyám Néró volt, ezelőtt vagy negyven éve. Valamelyik felmenője németjuhász lehetett, ennek a kutyafajta jegyei voltak felfedezhetőek nála. Nem volt fajtatiszta, mert valamelyik őse, hogy is mondjam szalonképesen, vétett a pedigré szabályai ellen. Ez a hiányossága sem nekem, sem Őneki nem jelentett semmilyen problémát atekintettben, hogy kölcsönösen egymás barátai legyünk. Jó életem volt, mert volt igaz barátom, hü cimborám. Ennek az idilli viszonynak egy hülye rendelkezés vetett végett, amikor a kutya összeírásnál kutyámat be kellett sorolni, az un. fajtiszták, helyesebben mondva a fajtatiszták közé. Annak ellenére, hogy Ő bizony soha nem vehetett volna részt, származásának tisztátalan vérvonala miatt CACIB versenyen. A fajtatiszták adója sokkal, de sokkal több volt a korcsokénál, a mai szemmel nézve nevetséges, de az akkori viszonyokat figyelembe véve horribilisen magas volt. Sokan emlékszenek arra az időre, amikor egy kiló barna kenyér ára 3 Ft volt. Ha ezt veszem viszonyítási alapnap, akkor érthető, hogy 240 Ft-os kutyaadó miért számított soknak, ami miatt szüleim meg akartak szabadulni Nérótól. (Csak érdekességképpen: apám akkori lakatosi fizetése kb. 1 000 Ft/hó volt.) Leghumánosabbnak azt a megoldást találták, hogy a mezőőrnek, kinek szüksége volt egy jó kötésű kutyára, odaadják, amikor az iskolában vagyok. Nem kell különösebb fantázia kedves olvasónak, hogy elképzelje, mikor szembesültem a tényekkel, milyen gyászos érzelmeket éltem át, mert gyászoltam Őt. S amikor már a lelki sebeim kezdtek begyógyulni, ismét felszakadtak. Valahogyan Nérónak sikerült eltépnie láncát a csőszkunyhónál, és haza szökött, vissza hozzám. Ezt a szökési akcióját még egyszer megismételte. Mind ahányszor visszavitte a csősz, annyiszor kellett átélnem kutyám elvesztése miatti fájdalmamat. Ekkor megfogadtam, soha többé nem lesz kutyám, mert nem akarok újból gyászolni.

De hát, nem mindig úgy van, ahogy azt az emberfia akarja. Az ember tervez, isten végez. Mint az én esetemben is.

Ez év februári havazások idején egy szombat éjjel feleségem, fiam telefonára riad. Nem tud a gyerek bejönni a házba, mert a sötétben, valami vérengző vadállat biztosítja ugatással a bejárati ajtót. Én, mint az egyetlen harcedzett férfi, a lakásból indultam fiam felmentésére. A villanyfényben látom, hogy a vadállatnak hitt önkéntes házőrző valójában egy a félelemtől maga alá vizelő sparheitlábú szálkásszőrű tacskó. A majré miatt, amit nagydarab személyem látványa okozott neki, le akart ugrani a teraszról. A tacsi balesetének elkerülése végett, ami a majd háromméternyi röpülés utáni a landolás okozott volna neki, inkább ölbe vettem a gyáva oroszlánt, és levittem lépcsőn a teraszról. Abban a hitben nyitottam másnap reggel ajtót, mivel ezt a kutyát már láttam régebben is valahol a faluban, hogy reggelre haza ment. Ott, ahol bejött az udvarba, ott ki is ment. Tévedtem. Nem ment el. Lent a lépcső alján, láttámra örömtáncot járt. Az éjjel, amikor ölembe vettem, ezzel a tettemmel elkövetem egy hibát, aminek az lett a következménye, hogy Ő ezen cselekedetem miatt gazdájának fogadott. Úgy döntött, beköltözik hozzánk. A kutya őszes pofaszakállán látszott, hogy már nem mai gyerek, ebből sejthettem, hogy valahol nagyon várhatja gazdája. A tisztesség azt diktálta, hogy valamilyen úton-módón fel kell kutatnom a tacsi gazdáját. Volt is rá már elképzelésem hogy hogyan, de aztán nem lett rá szükség a tervem megvalósítására. Addig is, míg meg nem lesz a gazdája, csak nem lököm ki az utcára. Ha meg senki nem jelentkezik érte, akkor hát befogadom. Rá kellett döbbennem arra, hogy hiába én vagyok a nagyobb, legyőzött egy kb. hát-hét kilós lény. A szemeivel. Gyerekeim legnagyobb örömére, feladtam a kutyatartás elleni elveimet. Be kell vallanom, megkönnyebbültem, mert megszabadultam egy olyan ellenkezés terhétől, ami valójában soha nem is volt az ínyemre. Enni-inni adtunk neki, amit legnagyobb örömünkre, bizonyára már napok óta csavaroghatott, pillanatok alatt beflamózott. Fiammal a pincében kerestünk számára egy nikecell dobozt, amit oldalára fordítva, egy száraz felmosóronggyal kibélelve kineveztük, a Süti lakjának. Miután feltettük a teraszra, Ő azon nyomban elfoglalta, és az elmúlt napok izgalmai miatt azonnal, álomba szenderült. A fiam miért ezt a nevet adta újdonsült kutyánknak arra nem tudok választ. Sajnos csak egy napig voltunk boldog gazdája Sütinek. Ugyanis kiderült a tacsi igazi gazdájának a kiléte, aki már napok óta kereste elcsatangolt házikedvencét. Szomorúan vissza kellett szolgáltatnunk eredeti gazdijának. Hasonló érzéseket éltem meg, mint anno Nérónál. Azzal tisztában vagyok, hogy személyemnek mentálisan csak jót jelenthetne, ha lenne kutyám. Meg azzal is, hogy én lennék az első, aki megszegné a feleségem famíliájában létező, tehát rám nézve is kötelező szabályt, hogy kutya nem való a lakásba. Mint ahogy Sütinél is már megszegtem. De erről, pszt…