NEM KELL SIETNI

Ma ismét a megyeszékhelyre kellett utaznom, mert az én korosztályomnak az Sztk már olyan, mint egy jó kocsma, a törzshelye. És ezt a törzshelyet időközönként illó meglátogatni. Azoknak ötven év felettieknek, akiknek csak kivételes alkalmakkor kell ellátogatni ilyen, vagy ehhez hasonló műintézetbe, az örüljenek a szerencséjüknek ezerrel.

Abból a tömegpasszirból, amit ott láttam, csak azt a következtetést vonhatom le, hogy nem sokan lehetnek a kivételezettek. Beteg sok van, jóval több, mint ahány kéne. Igazság szerint egy sem kellene, de az csak idealizált világban létezne. A sokaság okának megkeresése nem tisztem, meg nincs akkora rálátásom erre a területre, tehetségem sincs hozzá, hogy megbízható következtetéseket vonjak le. Csak egy stresszelő tényezöt ragadok a sok közül ki, melyen példám okán más is levonhatná a tanulságot. Ha átvenné ezt a mentalitást tőlem, ígérem nyugodtabb lesz élete. Röviden, nem vagyunk mi Bendegúz, az Indul a bakterházból, kinek nem volt soha sietős dolga, mégis mindig szaladnia kellett. Általában a dühös parasztok elöl. Bennünket nem hajt a tatár, sem a tehenek zöldkára miatt dühös paraszt. Még rövidebben: nem kell sietni. Nincs semmi értelme a rohanásnak. Nincs értelme sohasem, az meg egyenest vérlázító, hogy a nagy rohanásban az életünket is kockáztatjuk. Aztán jobbik esetben az orvoshoz kerülünk, rosszabbik esetben a prosecturára a boncmester elé. Megéri?

Most már megengedhetem magamnak, hogy ne stresszeljek az óramutató miatt. Már nem kell sietnem. Jó, aki ismer, az rögtön megadja a választ, ha akarnék, akkor sem tudnék. De amikor még biztos lábú voltam, akkor is arra törekedtem, hogy ne siessek. Nehéz ügy volt, mert rajtam kívülálló okok miatt nem mindig sikerült ehhez tartanom magamat. De a szándékom akkor is ez volt.

Hogy én szembe megyek a trenddel, a fejlődéssel? Igen. Mert nekem nem tetszik ez a világ. Olyan mintha kifordult volna sarkaiból. A nagy rohanásnak nagy esés a vége. Én már nem rohanok, rohanjon az akinek elmentek hazulról.