AUSZTRIAI KERÉKPÁRTÚRÁK 1995-2004 IV. rész

Weboldalomról vettem kölcsön. Itt nagyobb képanyag található.
Külön történet e sorban a frauenkircheni Paula kemping. Először 1996-ban táboroztam Papiéknál. Akkor még nem gondoltam, hogy majd tíz éves barátság alakul ki köztünk. Legalább is részemröl. mert én barátomnak tekintem az Öreget. Az Ö részéről is több volt, mint egy sima ismerős-ismerős viszony. Jól példázza az, amikor magyar lomisok jelentek meg kempingben árgus szemmel figyelte mozgásukat. Úgy láttam az Öreg, nem nagyon csípte a magyarokat.

Rám másképp tekintett, mert nekem szabad bejárásom volt a kemping összes helyiségébe. Sokszor rám bízta a kulcscsomóját.

Igaz én is tartottam Ausztriában a magyaroktól. Egy alkalommal nagyon korán, éjfél után indultam el St.Veitből, hogy kora hajnalban már a magyar határon legyek. Hajnali három óra körül egy kis városkában találkoztam egy nagyhangú, hőzöngő magyar társasággal. Mielőtt még észre vettek volna, a H betűt rögtön leszereltem a hátsó sárvédőről. Azóta sem szereltem vissza. Nem kell nekem senki előtt sem kérkednem azzal, hogy milyen messzire el tudok csatangolni. Főleg magyarok előtt nem. Az osztrákoknak nem olyan nagy szám, ha valaki többet kerekez az átlagtól. Csak a Papi szokta mondani: „tönkre fogsz menni”.

Visszatérve a Paula kempinghez. Ez egy igazán családiasnak mondható üdülőhely. A vendégsereg zömét az állandó lakók teszik ki, akik évközben hétvégére, nyáron állandóra leköltöznek Bécsből. A betérő vendég viszonylag ritka, általában csak nyáron kér egy-egy család, vagy társaság szálláshelyet éjszakára. Az utóbbi időben egyre több visszatérő kerékpáros turistával találkoztam itt. Határozottan kellemes helynek mondható, hisz a kempingben rengeteg fa, köztük jó néhány egzotikusfajta is található. A kemping legnagyobb attrakciója, ha jól emlékszem a térfogatára, a 600 m3 melegvizű medence. Ez nem csak a kempingvendégeknek nyújt kellemes nyári kikapcsolódást, hanem a városka lakóinak is. Melegvíz a vizesblokk lapos tetejére szerelt több kilométer hosszú fekete műanyag csőkígyónak köszönhető.

A dunai kerékpárutat Bécstől Passauig egyszer kerekeztem végig, de Hainburgtól Ottensteimig tartó szakaszt részleteiben többször is érintettem. Tranzitútnak használtam, mert viszonylag gyorsan, és biztonságosan tudtam közlekedni rajta. Hazafelé, valószínűleg a honvágy miatt, meg szoktam táltosodni. Ekkor „könnyedén” napi 140-150 km-t is meg tudtam tenni. Sulyós szerelvényemmel, mint a tehervonat robogtam, csak néhány verseny bicajos tudott mellettem elhúzni.

A magyarországi kerékpárutakról nem vagyok valami jó véleménnyel. De nem csak én, hanem az osztrák sógorok sem. Most a osztrákokkal közös Fertő-tó körüli kerékpárútra gondolok. Bajom van az út vonalvezetésével, sok benne a kisívű kacskaringó, a tempós közlekedésre nem, csak sétagaloppra alkalmas. Strapabíró kerékpárnak megfelelő az út burkolata, de a finomabb kerékpárt az út egyenetlenségei hamar tönkreteszik. Nem is beszélve a delikvens fenekéről. Ha Mölbisch, vagy Pamhagen felől átjövünk a határon, a kerékpárút minőség változása szembeötlő. Az amúgy is keskeny utat a kétoldalról benőtt gaz még jobban leszűkül. Csábit a jó minőségi párhuzamos országút, de nem ajánlom senkinek sem, mert engemet már többször lehajtott róla a rendőr, illetve az akkor még az állományban leledző határőrjárőr. Az országban másutt sem jobb a helyzet. Valószínű, hogy a kerékpárosoknak ajánlott útvonalakat íróasztal mögül, térkép alapján jelölték ki az arra illetékesek. Nem kérdőjelezem meg jószándékukat, de mégis, sok borsot törnek a bringások orra alá. Azért van nálunk valami jobb is, mint a sógoréknél: az útjelző táblák kihelyezése. Odaát, szinte rendszeresen az út baloldalára teszik ki a falatnyi, a háttérbe igen ügyesen beolvadó táblákat. Menetközben észrevenni, legalább is nekem, szinte lehetetlenség.