PIZZA

Agyalásról most semmi, jöjjön egyik másik kedvencem a kulináris élvezetek. A hét végén feleségem pizzát készített, már nem először, a család őszinte örömére. Most már az enyémre is, mert eddig, mint afféle jó magyar ember csípőből idegenkedtem az idegen ízektől. Lehet, hogy véleményem azért változott meg, mert magyaros ízharmóniát sikerült belecsempésznie az olaszéba? Lehet.
De az is lehet, hogy tudatalattimban ráébredtem arra, hogy a magyaros konyha az idegen ízeknek köszönheti sajátos ízvilágát? Felesleges ellenkednem. Mert hisz a magyar konyha legfontosabb fűszere a paprika sem magyar. A hagyományos, nagy magyar ételklasszikusok közé tartozó lecsó másik fontos alapanyaga a paradicsom is Dél- és Közép-Amerikában őshonos. Na a hagyma az őshonos, de ha egy finom lecsót készítünk, akkor erről is elmondhatjuk, hogy nemzetközi alapanyagokból összeállított ételt rittyentettünk össze.

A népek történetében mindig találunk olyan belső faktort, amely más idegen népek hatására megváltozott. A Kárpát-medencére joggal mondhatták, hogy a népek olvasztótégelye volt. Ezért a magyarságukat fennen hangoztatók, pláne, ha politikusok az illetők jobb ha visszavesznek. Ha genetikai vizsgálat révén a DNS anyai marker vonalának visszavezetésével felállítanák családfájukat , ami elvezetne egészen Közép-Afrikáig, igencsak meglepődnének, hogy milyen utón-módón keveregtek ide, kis hazánkba. Olyan meglepetés érhetné őket, mint Hitlert, kinek egyik felmenője, zsidó volt. (Ha ezzel zöldséget mondok, tévedésem más bűne.) Azt mondtam, hogy nem agyalok, de hát az anyósom szavait idézve: „szájával hazudik az ember”.

Visszatérve a dupla svédcsavarral az eredeti témához. Ott tartottam, hogy a kezdeti idegenkedésem ellenére az asszony készítette pizzát megszerettem annyira, hogy ezt a bejegyzést is neki szentelem. Engemet nem érdekel, hogy eltért a klasszikus pizza készítés receptjétől, csak az, hogy a végeredmény nekem igencsak ízlik. Az dukálna, hogy megosszam a készítés receptjét, de csak nagyjából tudom, mert a tésztáskészítésben nem szoktam részt venni. A többit már tudom, mert azokba a munkákba a tőlem telhető maximummal szoktam avizálni magamat. Amennyit tudok a tésztakészítésről, azt leírom. Sós vizzel, cukrozott tejben futtatott élesztővel, egy kiló liszttel készít lágy tésztát. Semmi olaj, kelesztés, meg elősütés. A kinyújtott tésztát, a zsírral kikent tepsibe teszi, és most jön a szentségtörés, megkenni vékonyan Ráma margarinnal. Erre következik a tejföllel felesbe kevert pizzaszósz, a durvára reszelt sajt. Ami ezután következik az nem receptura rögzített összetevői, szabadon választható, egyéni ízlésnek megfelelő feltétek. Például, a hűtőben található csíkokra vágott szalámiféleségek, a magyaros ízeket belécsempésző füstölt szalonnacsíkok, vagy, és a jó fajta szintén füstölt kolbász karikák. Legvégére kerül a levétől megfosztott konzervkukorica, és ananász darabkák. Tudom kissé furcsa a sós kukorica és az édes ananász párosítása, de sülés után minden kétkedő felül fogja bírálni kezdeti kötözködését. Akkor lesz készen, amikor a szakácsnő, vagy a szakácsember azt nem mondja. Mit tudom én, hogy az ő tűzhelye mekkora krafttal melegít. A miénk többszöri belepiszkálás után jóval a gyári paraméterek felett üzemmel. Még sem ég meg benne semmi, az aljára fektetett samott tégláknak köszönhetően. Na meg annak, hogy a feleségem figyelmét a családtagok éberen tartják a sűrűn elhangzó, „mikor lesz már készen” kérdéssel.

Ahogy konyhában nem számit az idegen, a nagy és kis politikában sem számit. Legalábbis nekem nem.