RONI, A KÖLCSÖNKUTYA

Szilveszterkor az emberek féktelen viháncolása rémisztően hat a kutyatársadalomra. A tűzijátékok, ne adj isten a petárdák puffogtatásainak súlyos következményei lehetnek, még a legerősebb idegrendszerű négylábút is megtudják őrjíteni. Városi zárt lakásban, amikor a gazdinak végre egy kis alkalma adódna a kikapcsolódásra, még az egyedüllétben megedzett kutyát sem szabad magára hagyni. Ronda grimbuszt tudna kreálni sec perc alatt. A lehetséges káosz, illetve a Roni mentális várható sérülése miatt gazdaasszony, vagy a gazdaember úgy döntött, mivel babysitteri szolgálat kutya felügyeletére nem terjed ki, inkább lehozza nyugalmasabb falusi környezetbe, hozzánk.
 Eddig, ha csak párórás látogatóban is, de már többször tiszteletét tette nálunk. Nagyon úgy nézett ki, itt jól érezte magát, ezért született ez a megoldás. Fenntartásokkal ugyan, amiről aztán utólag bebizonyosodott, hogy felesleges volt, rögtön igent mondtunk a fiatalok kérésének. Féltem, hogy, milyen hatást vált ki benne, mikor rájön, hogy gazdáik itt hagyták számára egy ismeretlen helyen. És láss csodát, annak ellenére, hogy látta lányomékat kimenni az ajtón egy, na jó kettő nyüszentés után már nekünk bohóckodott. Nekem nem volt vele gondom, csak akkor kellett erélyesebben rászólnom, mikor le kellett parancsolni őméltóságát ágyamról az Ő puha spéci fekhelyére. Ahová engedély nélkül telepedett fel. Bizonyára, még kényelmesebb helyről akarta nézni a televízió szilveszteri műsorát. Komfort érzete miatt, még szagpreparátumot is biztosítottunk a gazdi egyik használt pólójának feláldozása révén. Erre nem volt szüksége, mert hálóhelyéről fészkelődése folytán azt leverte. Magas kritikai érzékkel van megáldva, mert akárcsak ideiglenes gazdája, vele a legnagyobb egyetértésben szundizott a tv műsor alatt.

Éjfélkor csodálkozott mostani gazdáik bátorságán, kik ahelyett, hogy hozzá hasonlóan a hangos durrogások miatt inkább elhúzódtak volna a lakás közepén levő biztos pontra, az ablaknál rettenthetetlenül bámulták a szipókázó, hangoskodó eget.

Igazi gazdáinak köszönhetően rendes pedáns szobakutya, már amit el lehet mondani annak ellenére egy olyan ebről, aki a kinti placcon való rohangálása után, még a lábát sem törli meg a lábtörlőben. Vagy pavlovi nyálcsorgatása sem zsenírozza. Újévi ebédfőzés előkészületeinél elcsent, félig megcsócsált krumplival, meg sáros lábnyomaival semmi perc alatt csatatérré volt képes változtatni a konyhát. Úgy viselkedik, mint egy eleven, csintalan gyerek. Ezt legalább nem kell pelenkázni. Most. Mert amikor „nehéz napjai” vannak neki és emiatt gazdájának, akkor bizony a betétes bugyi is elkél.

Bejegyzésem egyben válasz is egy, a személyemet hátrányosan bíráló megjegyzésre. Ha a kutyához való emberi viszony alapján minősítünk, akkor árnyaltabb kellene lennie, mert véleményem szerintem nem szabad két kategóriába sommázni az embereket, hogy van kutyája, vagy nincs kutyája. Van, akinek azért van kutyája és szereti azt, de olyan is van, aki nem szereti. Lásd az utóbbi időben megszaporodott kutyatragédiákat. Az is áll, hogy van olyan ember, akinek azért nincs kutyája, mert nem szereti őket, de van olyan is, akinek azért nincs, mert túlzottan is szereti, és fél az elvesztése miatti fájdalomtól. Annyira hozzá tud nőni szívéhez kutyája, úgy szereti, mintha saját gyereke, vagy unokája lenne. Mivel a kutya életkora jóval rövidebb az emberénél, nagyon nagy rá az esély, hogy előbb eltávozik az örök vadászmezőre, mint gazdája. Nincs annál nagyobb gyász, fájdalom, mint amikor az ember a saját gyermekét, vagy unokáját veszíti el. Nálam ez is mérlegelendő tényező, döntésem meghozatalában. Úgy érzem én ebbe, az utolsó kategóriába esek bele. Olvasd el az eddigi kutya címkékkel ellátott bejegyzéseimet.

Érzelmi reakciókat váltott ki bennem, mikor Roni visszatért gazdijaihoz, annak ellenére, hogy néha malac óllá alakította át lakásunkat.