ÉVKÖSZÖNTŐ, A MAGAM MÓDJÁN

A társadalmi fejlődés nagyon lassú folyamat, amit úgy lehetne jellemezni, hogy kettőt lépünk előre, egyet vissza. De mire még így visszasasszézva is a végére érnénk, addigra valószínű, hogy az emberiség eltűnik a Föld bolygóról. Na nem azért, mert találtunk más lakhelyet e sárgolyó helyett, hanem azért mert kihaltunk. Most a visszalépés korában vagyunk. Írhatnék optimista, reménykeltő szavakat is, de azok nem lennének őszinték, mert nem a valóságból erednének. Jobb lesz a világ? Egyes keveseknek igen, de a nagy többségnek nem.
A kevesek az előrelépés korszakában vannak, csak idő kérdése, hogy mikor fognak egyet visszalépni. Mert hogy örökké nem tart az ő konjunktúrájuk sem, az biztos. Ez az oda-vissza jelenség mind kicsiben, személyi szinten, mind nagyban, országok szintjén is fenn áll. Az teljesen mindegy, hogy milyen, mekkora idő intervallumot vesszünk vizsgálati mintának, az eredmény mindig ennek szisztémának a létjogosultságát, igazát bizonyítja. Ha tíz évet, ha ezer évet, ha egymillió évet veszünk figyelembe, akkor is.

Minden optimistának üzenem, hogy amit várunk, vagyis jobbulást mindenkinek, az soha nem fog bekövetkezni, hibás emberi természetből adódóan. Mindenki tudja látni mások szenvedéseit, de csak az azonos helyzetben lévőkkel érzünk egyet.

De addig is, míg itt tartózkodunk e bolygón, elviselhetővé kellene tenni életünket. Én ugyan nem vagyok vallásos, de innen veszem a megoldás kulcsát. Még ha csak legenda szintén igaz, akkor is Jézus életszemléletét, életvitelét kellene a nagyoknak etalonnak venni. Vagy azét, aki igazolhatóan valóságos személy volt, Gandhiét. A jelen valóság azonban egészen mást mutat. Óhajtásom megvalósítása az emberi kapzsiság, és butaság miatt lehetetlen. Pedig csak ez lenne az egyetlen járható út. Bele kell törődni a megváltoztathatatlanban.

Azzal, hogy nem reagálnak se pro se kontra bejegyzéseimre, az is azt az elgondolásomat igazolja, hogy az emberek nem figyelnek kellő alapossággal mások problémáira. Az is lehetséges, hogy vagy nem értik szövegelésemet, vagy nem érzik olyan súlyúnak gondolataimat, mint amilyen fontosnak érzem én. Az is lehetséges, hogy amikről írok én, számukra ezek a jelenségek már köztudottak, és értik azokat. De érdekeik miatt nem tesznek még olyat sem, hogy legalább egyetlen egy klikkéléssel tudomásomra hoznák, hogy nem vagy egyedül. Nem biztatnak ezáltal, hogy nem hiába csikorgatod néha agytekervényeidet. Kivételnek számít az a néhány barátom, akik megtisztelnek rendszeres megjegyzéseikkel, amit ezúton is köszönök nekik

Madách örökbecsű művének, az Ember tragédiájának utolsó szavait vettem szentségtörő módón kölcsön dramaturgiai okból: „Ember küzdj, és bízva bízzál”. Tudom, hogy nagyképűség részemről, amiért ezt teszem, de hát védett korom miatt már igazán bátor lehetek, így folytatnám: egy jobb jövő eljövetelében. Ámen.

Az ember mindig jobbat vár, ez a bizakodás élteti.

B.Ú.É.K. 2011.