2010. júl. 6.

NEHÉZ SZÜLŐNEK LENNI

Én hála a jó istenek, már túl vagyok azon az időszakon, ami talán legrosszabb nevelés szempontjából egy szülőnek. Gyerekei felnőtté válásának. Ebben az irományban megpróbáltam összegezni az akkori időszakról megállapításaimat.

A felnőtté válás időszakában a fiataloknak sokszor kell, több tapasztalatot igénylő helyzetet, feladatot megoldani, amelyeket csak nagyon nagy hibaszázalékkal képesek megtenni.
Mint már oly sokszor most is abban látom a dolgok hátulütőjét, hogy érettebb ésszel kellene rendelkeznie a fiatalnak ahhoz, hogy buktatók nélkül optimálisan el tudjon lavírozni világunkban. Ezeket a hiányzó tapasztalatokat kellene átadni. Az egyik legnehezebb feladat az idősebbeknek e tapasztalatok átadása a fiatalabbaknak. Az ifjúság nagyon sokszor személyes támadásnak veszi a már a tapasztalatátadás szándékát is, legalábbis ezt én így vettem észre. Abban maximálisan igazuk van, hogy csak úgy tudják értékelni a jót, ha megtapasztalják a rosszat is. Csak a szülő ösztönösen akkor is védi ivadékait, a rossz megtapasztalásának kínjától, mikor az nem kellene. Ez egy örök körforgás, mert a gyermek is meg fogja élni ezt a konfliktust, akkor, amikor szülő lesz. És így tovább, és így tovább. Úgy néz ki, vannak örökérvényű konfliktusos helyzetek. Erőt kell vennie a mindenkori szülőnek önmagán. Hiába tudjuk elméletben, ezt gyakorlatba átültetni a felelőssége súlyával tisztában lévő szülőnek nagyon nehéz. Nagy szükség lenne a diplomáciára, de hát mindenki nem lehet diplomata. A gyereknevelést is tanulni kellene, de hol van ilyen felnőtteket okító iskola, vagy ahol a fiataloknak tanítanák azt, hogy hogyan kell a szülőhöz viszonyulni. Lehet önképeznie magát, de amikor éles helyzet van, és nincs idő a gondolkodásra, csak azt tudja tenni, amit a tudatalattija parancsol neki. Ami évek hosszú során elraktározódott tapasztalat, meg az őrőklöt vezérlő ösztönök, azokból a szükséges elemek jönnek a felszínre. Tudatosan csak úgy lehet nevelni, ha elmegy tanárnak. Bár én már láttam a pedagógusszülőnek, állat gyerekét. Erre az a reakció, hogy az illető a hivatásában sem állhat a helyzet magaslatán. Hát nem. Akkor rossz hatással lesz a rábízott nebulókra is. Ezeket a gyerekeket ki teszi helyre? Az a szülő, kire még mindig ráférne, ha nem is drákói, de legalább Makarenkótól valamelyest szigorúbb nevelés.

A nagy kérdés: tudatosan, vagy ösztönösen nevelünk-e? A jelenkor nevelési hozadéka mennyi idő múlva rögzül génjeinkben úgy, hogy az ösztönös nevelésben meg fog jelenni?

Összefoglalva: Nem szabad akaratunkkal rátelepedni gyermekünkre, hagyni, hogy menjen a saját feje után. Tapasztalja meg az élet árnyékosabb oldalát, mert akkor jobban értékeli a naposat. Csak neki megtalálni itt az arany középutat az nagyon nehéz. Addig a pontig elmenni, ahol elméletben is valóságosnak tudja érezni a rosszabbik oldal negatívumait, de sem lelkileg, sem fizikailag nem sérül még tőle. A mai világunkban olyan sok veszély leselkedik a tapasztalan ifjúságra, hogy az idősebbek ösztönösen is védik őket. Ez az óvást sokszor akadályoztatásnak, rosszindulatúságnak érzik. Sajnos ez ellen nem lehet semmit sem tenni. Ezt el kell viselni.

Bízom vagyok benne, hogy jól cselekedtem? Csak az állandó fránya kétkedés ne lenne bennem, mert akkor pont lenne a végmondatom végén.

2 megjegyzés:

  1. Bizony nehéz! Közben az ember hibákat vét. Minél fiatalabban lesz szülő, esetleg annál többet. Később ezekre ráébred és korrigálja, vagy rájön a gyerek és korrigálja ő. A baj akkor keletkezik, ha egyikőjük sem ébred rá a tévedésre, mert akkor továbbviszik a hibát. Sokat lehet ezen elmélkedni.
    És kell is!

    VálaszTörlés
  2. "Összefoglalva: Nem szabad akaratunkkal rátelepedni gyermekünkre, hagyni, hogy menjen a saját feje után." --> De nem ám.
    Hibázhat szülő, és gyerek is, ez benne van a pakliban, de a túlzott féltés végeredménye, a "vészmadár" vagy a szülő elképzelésének ráérőltetése a gyerekre, ami a kettejük kapcsolatát rontja, nem is kicsit.
    Én úgy gondolom, hogy nem voltam egy ökör gyerek, ahogy most sem, mégis gyakran tapasztalom a " Csak a szülő ösztönösen akkor is védi ivadékait, a rossz megtapasztalásának kínjától" ami egy bizonyos szintig jó, de az felett a gyerekből ellenszenvet, és a tudatalattiban a "már csak azért se" érzést eredményezi.
    Ezen a dolgon sokat nem érdemes gondolkozni, mert az ember csak belecsavarodik a saját gondolataiba, ez is hasonló, mint a szerelem, nem megérteni, hanem élvezni és "használni" kell.

    VálaszTörlés

A havi legtöbbet látogatottak, de nem biztos, hogy a legjobbak is. Top 10