VÉGE

Nem foglalkozom többet a politikával. Felesleges figyelnem bármit is, a hátulütőkre magyarázatot találni, csak halott kincs, amit lelek. Képtelen vagyok tevőlegesen tenni ellene. Nálam sokkal, de sokkal okosabbak sem tudnak semmi jobbító jellegű változást kicsikarni. Úgy érzem engem legyőzött a gonosz.

Én erőm kicsi, nem tudom felvenni a versenyt  hatalmasokkal, nekem és másoknak is ezentúl a túlélésre kell gondolnia. Vagy beállunk a sorba, vagy pusztulunk. Ez a kérdés, válasszatok. Ha a lelkiismeretem szerint megmaradok annak ami vagyok, és továbbra is kíváncsiskodom a hazai politikában, abba tönkremegyek én és családom is, de ha beállok a sorba, lelkiismeretem miatt ugyancsak belepusztulok én és családom is. Na most melyik ujjamat harapjam meg? A túlélés esetleges reménye miatti illúzióval csak kis időt nyerhetek. A pesszimista azt mondja, hogy nem, az optimista, hogy igen, a realista nem. Mindezt köszönhetjük a majomnak, amiért két lábra állt. Ez a végzetünk.

Ha megkeres a politika, ám legyen, de én nem fogom keresni társaságát. Nekem nem kell megmagyarázni semmit, van kialakult humanista nézetem, van belső erkölcsi tartásom. Ahhoz tartom magamat. Úgyse hiszem el a kufárok mázas, csalfa szavaikat. Azt vallom, hogy a politikusban megbízni balgaság, egy olyan társaságnak, pro és kontra, akiknek a szemük sem áll jól, azt sem szabad elhinni, amit kérdeznek. Semmi értelmét nem látom, hogy jelenlétemmel asszisztáljak az embergyűlölő önző lelkiismeretlenségük mellett. Olyan nem akarok lenni, mint ők, hü maradok önmagamhoz, elveimhez. Nem állok be az egyenbégetők csoportjába. Akiben van egy csepp gerinc, az magáénak érzi szavaimat, de ez akkor is igaz, aki megszívleli szavaimat, és aszerint is tesz, az gerinces lesz. Ha pusztulni kell, hát egyenes gerinccel pusztuljunk. Ne adjunk felhatalmazást leölésünkre gyilkosainknak. Érted? Ha nem, akkor gondolkozz!!!

Kinek felelőssége a nyáj pusztulása? A trükkökkel, hamisságokkal az akolba becsempészet farkasnak, vagy a genetikailag békés birkáknak? Azt nem lehet elvárni egyetlen egy baritól sem, hogy átharapja a vérengző fenevad torkát. Erkölcsileg megróható az a birka, mely féltve életét ki akar, és tud slisszolni az akol résein kívülre, vagy azokat az anyákat, kik a farkastól egyelőre lezárt belső részbe gidáikhoz viharoznak? Ha szoptatás után kimegy a védett helyről enni, – mert csak ott van ennivaló - a farkas bizton belévájja fogait. Ha gidája mellett marad, akkor meg éhenhal. Patthelyzet. Én inkább a gidám mellett maradok. Talán kis sutám élve marad addig, míg a juhász nagy hangzavarra el nem kergeti a farkast, vagy belé nem böki ganézó villáját. Az marha nagy pech, ha a juhász süket, mert akkor tuti, hogy nyáj elpusztul. De a farkas is egyidő után éhendöglene mert elfogynak a barik. (Sovány vigasz, hogy egy darabig jól élt.) Majd ha lefogy annyira, hogy ki tud bújni az akol keskeny résén, abban sem lesz köszönet, mert kint a juhász vicsorgó komondorjai várják.

Hasonló trükköt fogok alkalmazni, mint amit a seregben is tettem. Az öregkatonák a leszereléstől számított 150 napon belül mindegyik a centijével volt elfoglalva. Én szakítottam a hagyományokkal, mintegy tüntetésül az a miliő ellen, amit akkor a katonaság sugallt, - most már tudom, hogy nagyrészt sorállományú társaimnak köszönhettem kellemetlen érzéseimet – nem volt centim. Mikor 2-3 naponta eszembejutott, megkérdeztem tőlük az állást, elcsodálkoztam hogy, hogy repül az idő. (Köszönhető ez annak is, hogy századírnokként nem unatkoztam.) Most is megpróbálok ilyen késleltetett taktikát választani, hátha így könnyebben elviselhető lesz életem, addig míg ez a lázálom lecsillapszik. Tudom önámítás, de kénytelen vagyok nemtelen eszközöket is igénybevenni.