Nem volt digitális technikám, csak papírképre tudtam fotózni. A hagyományos fotózás magas költsége csak korlátozott számú kép elkészítését engedte. A bemutatott képek zöme papírkép, amit szkennerezéssel digitalizáltam, az illusztációnak látható képek egy részét is az internetről másoltak be.
Hazai utjaimról vezettem egy ideig pontos útvonal, és távolság kimutatást, de amikor a kerékpár-computerem elromlott, úgy döntöttem abbahagyom, nem is vettem másikat. Hisz senki előtt nem kellett bizonyítanom, hogy mekkora távolságokra vagyok képes, annyit tekerek, amennyi jól esik, és a tempómat sem gerjeszti a kilométeróra látványa. Most ugyan van bicajos-computerem, de ezt eredetileg egy kölcsön kapott versenybringára vettem, mert úgy éreztem, itt nem árt tudnom, hogy mekkora tempóval vágtázom. Egy idő után be kellett látnom, hogy nem az én 110 kilós súlyomra méretezték ezt a filigrán kerékpárt. Úgyhogy, ha fájó szívvel is, visszaadtam gazdájának a bicajt. Az egészségi állapotom rosszabbodása is közrejátszott döntésem meghozatalában. Egyensúlyozási problémáim, a magas vázú versenybringára való fel és leszállást igencsak megnehezítette. Tehát megmaradok a jól bevált, alacsonyabb felépítésű túrakerékpárnál. Ha már elindultam, akkor nincs semmi bajom, mert a kerekek giroszkópként funkcionálva egyensúlyoznak helyettem. De hiába örökké nem tekerhetek, néha le kell szállnom a földre, ahol igencsak instabillá válok. Pedig de jó lenne, ha maradhatnék, mert akkor nem kellene állandóan kepesztenem, mert ez bizony igencsak lefáraszt. A bicikli nyergében érzem jól magam, a gyaloglét minden zavaró tényezője eltűnik. „Szerencsére” van botom, hisz gyalogosan ennek hiányában még azt hihetné a gyanútlan szemlélő, hogy ez a pasas, bizony igencsak felöntött a garatra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése