VILLACH ODA-VISSZA

Amikor ezt a részt írom, akkor már egy éve elmúlt eseményre emlékezek vissza. Az ausztriai beszámolókat ott hagytam abba, hogy hazahozott a mentő a villachi kórházból Fehérvárra. Idehaza háromheti tortúrában ugyanarra a megállapításra jutottak, mint amire az osztrák orvosok három nap alatt rájöttek. Ráadásul az ott megállapított kezeléstől is eltértek, ami miatt aggódtam eleget. De a lényeg, úgy nagyjából rendbejöttem, egy csipetnyi öniróniával azt is mondhatnám, de tökéletes az már nem leszek. Mentliben hagyott kerékpáromért, felszerelésemért Sanyival, feleségem unokatestvérével mentünk vissza.
 Már attól féltem, hogy ismét trombózist kapok, mert piszokul bírja a vezetést. Ha nem szólunk neki, hogy álljunk meg néha, lehet, hogy egy trappban lezavarta volna az utat oda-vissza. Az amúgy is nem éppen kedvező anyagi helyzetem miatt, úgy hiányzott nekem ez az autókázás, mint hátamra a púp. De muszáj volt megtenni. Igaz, ha ez a bonyodalom nincs, kicsi a valószínűsége annak, hogy a feleségem is eljut valaha ezekre a csodás tájakra, ahová én. Ez már kárpótolt az anyagi veszteség miatt. Kár, hogy az idő sürgetett minket a hazautazásban, az összesen majd 1200 km-es út miatt, így csak kevés látnivalót tudtam megmutatni a bőséges kínálatból. Az utánfutóra sikerült olyan pipecül elhelyezni, lekötözni a rakományt, hogy Vlagyivosztokig is bírta volna igazítás nélkül. Minden zűr nélkül hazaérkeztünk. Sajnos sok hasznát nem tudtam venni idehaza a bicómnak, mert az egyre erősödő egyensúlyozási zavarom miatt le kellett szállnom a földre. A szó szoros, és átvitt értelmében is.

2008-09-12