ÉN IS TÜNTETTEM

Háromlábú botommal vasárnap délután kibotorkáltam a teraszomra, ahol egy előre be nem jelentett tüntetésen vettem rész. Igaz nem voltunk sokan, feleségem meg én, szembe szomszédom meg egy kóbor mindenki macskája. Transzparens hiányában feleségem szerint elitélendő módón hangoskodtam, magyarul ordibáltam a nagyvilágba. Rém rettenetes látványt mutathattam, rövidgatyában háromágú botommal hadonászva, korlátba erősen kapaszkodva. Kiakadtam.

Pedig már lenyugodtam, legalábbis azt hittem. Mégis van, ami kiveri a biztosítékot. Amikor a politika megbecstelenít engemet, szeretteimet, mindenkit az országban, házamat, hazámat, elragadtatom magamat. Nem csoda, hogy akik ezt tették azok felmenőit sűrűn emlegetve obszcén szavakkal becsmérelve hangosan kajabálok. Azért is méltatlankodok, mert kihozták az állatot belőlem. (Lehet ez a megoldás, állatnak lenni, mert azok őszinték, becsületesek csak annyit vesznek el a természettől amennyi a létfenntartásukhoz kell. Akkor most hálás lehettek, csókoljak kezet neki, egy frászt. Lehetne átalakításom kíméletesebben is, nem ilyen testi-lelki megnyomorítással.) Na ezért is tüntetek.

Megmagyarázhatatlan ritka rossz érzés kerített hatalmában, mikor láttam letépett, megtiport magyar zászlót égni a jereváni konzulátus előtt. Most megtapasztalhattam ellenkező előjellel azt a borzongást, amit eddig a győztes olimpikonjaink tiszteletére felhúzott magyar zászló láttán, és a lejátszott magyar himnusz alkalmából éreztem. Köszönöm, nem akarok ismét meggyalázott magyar lobogót látni. Ezért fordult haragom e tett közvetett kiváltói ellen, ezért ragadtattam magam vulgáris cselekedetre. Ha megrónak érte, ha nem, jól esett. Legalább a gőzt leengedtem. Csak az a baj, hogy nyomás ismét kezd növekedni.

Azt hiszem ezzel a tettemmel, meg írkodásaimmal mentesülök minden olyan bűn alól, amit Sarafov kiadatása folytán az örmény nép, meg a világ jobb érzésű része testált rám. Vagy legalább csillapítom azt a szarzuhatagot, amit emiatt el kell szenvednem. Ha tettemmel sikerült a bajok okozóihoz térítenem azt a szitokfolyamot, amit jogosan adtak fel, már megérte óbégatnom. Biztos volt, aki hallotta sztentori elbődülésemet, hihette, ez a fazon megörült, amiért fennhangon szidalmazza kegyelemkenyért adó gazdáját. (A jelen törvények szerint még négy évig, vagyis a kegyelemkenyér, a rokkantsági járadék csak addig jár. Utána se öregségi nyugdíj, se semmi.)

Szóval sérelmem az van doszt.