HOMO LUDENS

Más aspektusban látom a dolgokat, mióta játszom egy második világháborús stratégiai játékkal. Itt szívfájdalom nélkül válhatok akár tömeggyilkossá, mert tudom, hogy ez játék. Nekem már benőtt a fejem lágya, és nem keverem a fikciót a valósággal. Nem úgy, mint az az amerikai ifjonc, aki ténylegesen megölte bosszúból barátját, mert elveszítette számítógépes játékban, az ő nehezen megszerzett spéci fegyverét.

Szerencsémre csak híradásokban, és nem valóságban kell látnom a szörnyűségeket, melyek még így is megviselnek. Kiborítanak mások szenvedésének, sok szemétségnek látványa, amit elhoz házamba, a béke szigetébe, a média. Nem a külvilágot kell kizárnom az én szűkebb környezetemből, nem a hírhozót kell hibáztatni, nem struccpolitikát alkalmazni, elbújni a világ elöl. Szót kell emelni azoknak, akik megtehetik, mert olyan pozícióban vannak, hogy érdemben is tudnak tenni a világ nagyobbik hányadának szenvedései ellen. De csak piár fogásokkal élnek. Lehet, bennem van a hiba amiért türelmetlen vagyok, vagy amiért nem látom a fényt is az alagút végén? Lehet.

Én csak játszom virtuálisan az életekkel, ezzel nem okozok szenvedést másoknak. Ezért is hagy hidegen. De hidegen hagyta azokat is, akik halálba küldték ténylegesen az élő, érző, hús-vér „játékkatonákat”. Mert nekik is csak játék volt, mint nekem. De a végeredmény nálam legalább nem fájdalmas.

Én még itt is elbujtatok minden csellengő emberemet a lövészárok mélyére, fedezékbe.