IRIGYSÉG

Joe bácsi a Rozsdafarkú című bejegyzésének olvasása alatt generálódott gondolatok miatt jött felszínre bennem az a csúnya emberi tulajdonság, amit irigységnek neveznek. Ez az oka, ennek a szösszenet megírásának. Mint már oly sokszor, most is gondolataim a kútfőm forrása.
Azt lehet vitatni, hogy filozofálgatáson blődség-e vagy nem, ha igen, ennek az ódiumát, a következményeként jelentkező kellemetlenségeket vállalom. És akkor mi van, maximum lehülyéznek. Ettől nagyobb nyűgben is volt már részem. Míg írok, addig is pörög az agyam, és ez már nyereség. De maradjak szorosan a címben szereplő fogalomnál. Tudom nem szép, sőt elitélendő tulajdonság az irigység, de én úgy érzem ez esetben bocsánatos bűn. Lehet, sőt biztos, hogy keveredik nálam ez a két fogalom, az irigység és a csodálat. Mindig is így tekintettem azon emberekre, akiket a Teremtő, vagy nevezhetjük másképp, mindenkinek a hitvilága szerint úgy, ahogy akarja, akiket valamilyen tehetséggel megáldott. Mert van, akinek megadatott, hogy ébren is tudjanak álmodni, és álmukat nem is felejtsék el. Nem úgy, mint a nagy többség, köztük én is, akik még az alvás közben született álmot is elfelejtik. (Pszichológusok szerint ez így van jól.)  Hát ez az oka neheztelésemnek. Én nem úgy vagyok irigy, hogy attól, akinek van ez, azt elvenném, hanem azt fájlalóm, hogy nekem, mint oly sok mindenben, nem adatott meg ez, mert a sor végén kellett állanom. Csodálattal nézek rá és papájára, mert nekem, akinek gondolatai csak a horizont alsó szintjéig sem képes, tudnak emelkedni, magyarul földhöz ragadtak, addig Ők milyen könnyedén tudnak akár lírai magasságokba is szárnyalni. Nekem e szösszenet megírása is komoly csuklógyakorlatnak számított, még az agytekervényeim is csikorogtak bele, addig Őnekik lazán kipattan agyukból „számtalan szebbnél szebb gondolat”.