"Nevelni annyit tesz, mint emberré tenni. De ehhez az kell, hogy a nevelő is a gerincesek közé tartozzék." (Juhász Gyula).
A nevelői körbe az egyetemi oktató, tanár is beletartozik. Ugye?
Hogy illusztris legyek az első mondataim egyikéhez, egy idézetet építek be mondandómba. (Bár tudom, hogy úgy illene, hogy pontosan idézek, de sajna már elfelejtettem a forrást, ezért nem tudok precíz lenni.) Valakitől valaha ezt olvastam: nemcsak a betegséget kell megtalálni, hanem rá az orvosságot is. Nagyon úgy néz ki, egy betegségre találtam orvosságot is, de ezzel a pirulával csak egy idealizált világban lehetne kikúrálni ezt a getrát. Manapság szinte, lehetetlen. Pedig de jó lenne. (Mondom én, a gyáva, a kishitű.) Jó sok idő telhet el addig, míg óhajom realizálódik, mert mostanság vezető okosaink mindenféle kifogással biztos keresztbe tennének (vagy már inkább tesznek is, gondolok itt a születőben lévő az új felsőoktatási törvényre). Ha teóriám megvalósításában nem lennének várhatóan vadhajtások mindkét érdekelt fél részéről, egy sor problémára gyógyír lehetne. Fiam révén van rálátásom az egyetemi viszonyokra. Életem eddigi tapasztalatai alapján fenntartás nélkül elfogadom beszámolójának igazságtartalmát.
Ha már az egyetemistáknak választói joguk van, és elég érettnek tartja a törvény őket arra, hogy országgyűlési választásokon részt vegyenek, akkor akár még az egyetemi személyügyi döntésekben is szavazójoguk lehetne. (Jókor írom, amikor pont most akarják megkurtítani jogaikat.) Már elég nagyok ahhoz, hogy szemükkel ne csak nézzenek, hanem lássanak is. Tudnak minősíteni annyira, hogy megmondhatnák, melyik személy alkalmas arra a posztra, és kik azok, akik ugyan jó fizetést kapnak, de alkalmatlanok e feladatra. Így nem lennének kiszolgáltatottak egyes egyetemi oktató kénye kedvére. Igazság szerint a fiókomnak kellene írni ezt a megjegyzést, mert nem tudni, milyen retorzió érheti csemetémet az egyetemi mindenhatóktól. (Már ha egyáltalán valamelyikűk monitorára kerül. Nagyképesség részemről, amiért olyan súlyúnak értékelem irományomat, hogy bármelyik magára vevő célszemély venné a fáradságot kinyomozni személyemet, és a fiamon venni elégtételt apja szavaié. Ha így lenne, az is Juhász Gyula idézet igazát bizonyítaná. De sose lehet tudni, az ördög nem alszik. Avagy beállítani, hogy ezt a blogbejegyzést, hogy kik láthassák). Meg kellene várnom vele, mikorra végleg búcsút int az egyetemi padsoroknak. Most kell közzétennem, mert az állapotom miatt, figyelembe kell vennem az időtényezőt is.
Tartva a retorziótól, az érintettek ott jobban teszik, ha kussolnak, és nem mennek fejjel a falnak. Tudom azzal, hogy leíróm, ami csípi a szememet, nagyon valószínű semmi sok fog változni, de talán mégis elindítók vele egy pillangó-effektust. Nem a fiam mentegetésére szolgál pamfletem, mert általában jól teljesít. Meg annyira már ismerem, hogy tudom, ő is olyan, hogy nem csak néz, hanem lát is. Épp ezért elfogadom kritikáját, az egyetemi oktatók szakmai rátermettségéről. Meg tudja már állapítani, az adott egyetemi tanár milyen színvonalon tanít. Elég lesújtó a véleményét, ha számszerűsítem, akkor, akkor jó, ha 10 %-kukkal elégedett. Az pedig nagyon kevés. Fordítva lenne az igazibb.
Vannak furcsaságok, ami remélhetőleg egyetemi legenda, mert ha valóságos, akkor hát igencsak minősít. Mint amikor például, a gravitáció, és a véletlen játszik meghatározó a szerepnek egy egyetemi vizsga eredményének megállapításában. Az adott tanár úgy osztályozta le a dolgozatokat, hogy a papírköteget feldobta az asztal fölé a levegőbe. Ami az asztalon landolt és nem is csúszott le róla, az ötös, a többi egyes. Vagy, piásan megy be vizsgáztatni. Vérének magas alkoholszintje ellenére is, azt hiszi magáról, hogy objektíven meg tudja ítélni szerencsétlen hallgatójának teljesítményét. Ugyan má’. Vagy valamelyik kollégájának súgja mobiljába a következő épületes szöveget, amit az első sorokban ülő némely jó fülű gyerek meghallotta. „Na ezeket a kis köcsögöket még megbuktatom, azután mehetünk a kocsmába.”
Azt hangoztatják nagyjaink, hogy demokrácia van, közben a kiskirályok saját szemétdombjukon diktátorként viselkednek. (Nemcsak itt az egyetemeken, hanem az élet minden területén is.) Szívatják az alárendeltjeiket feszt. Aztán csodálkoznak, ha pokrócot dobnak rájuk. (A seregben volt ez a hallgatólagos módszer, amit néha alkalmaztak is. Közvetlenül a verés előtt pokrócot dobtak a megdádázandó fejére, hogy ne ismerje fel támadóit.) Vagy amikor egyes delikvensnek annyira elborul az agya, hogy eszement módón lövöldözni kezd, na miért ne pont az egyetemen? Ez sem véletlen. Rettenetesen lélekromboló, amikor azért vész kárba iszonytatóan sok munkájuk, mert egyes tanáruk nem tárgyilagos velük szemben. Tisztelet a kivételnek annak a kb. 10 %-nak.
A renitens tanerő viselkedése nagyon önveszélyes, mert ha valamelyik tökös legény, vagy leányzó meg akarná szívatni őket, a jelen kor technikai eszközei révén, igen csúnya dolgokat tudna művelni velük. Ma már nagyon okos telefonjaik vannak a hallgatóknak. Hoppá.
Ki foglalkozik a lehallgatás törvénytelenségéről, ha a tartalom jó szaftos? Pl.-l a berhidai rendőr talpára is útilaput kötöttek, egy bűnöző által titokban felvett kompromittáló hangfelvétel miatt. De mi a garancia arra, hogy a volt zsaru, nem fog-e majd elégtételt venni?
Ezért kell, mint a kémeknél, konspirálni. Másképp nem fog ez a gyógyszer hatni. Ha lesz rá bátor ember. Lehet, hogy már volt is rá Stirlitz*, csak én nem tudok róla. Talán, ha a Facebookon sok emberhez jut el mondandóm, lesz valaki, aki megosztja velem ezirányú ismereteit.
*Stirlitz ezredes A tavasz tizenhét pillanata című 1970 években futó szovjet tv sorozatnak volt a II. világháborús főkémje.
Kemény! Néha kemény vagy mint a vídia! Egyetemi ügyekben nem vitatkozok, bár vélelmezem egyeteme válogatja. Azt viszont tartom, addig míg konspirálni kell, addig sem igazi demokráciáról sem pedig igazságról nem beszélhetünk! Márpedig úgy tapasztalom, megint egyre több ember fél kimondani amit gondol, fél "menni" az igazáért, fél......! Ez nagyon nem tetszik! Ez is nagyon......!
VálaszTörlés