A LÁTSZAT NÉHA CSAL

Semmi komoly, magvas gondolatot ne várjon senki most. A sztori nyári könnyűség. Az augusztusi langy melegben kedvencem a szabadlevegőn háromkerekűmmel csatangolni. Igaz csak a faluban, de nekem szerencsére ez megunhatatlan. Kicsit soványka program ugyan, de hát ezzel kell beérnem. Már nem is vágyom a zsongás után.

A tegnapi fehérvári autós kiruccanás is lefárasztott. Az autós tempó nekem, még a KRESZ által meghatározott maximumok betartásával is, sok. De nem úgy a bringánál. Eltévedt vidékiek (nekem, lassan őslakosnak) nem akartak kitalálni falunkból. Tőlem kértek útbaigazítást. Először akkor csodálkoztak, amikor agyvérzéses tört magyarsággal próbáltam elmagyarázni nekik a tutit. Feltételeztem kikerekedett szemeik láttán, hogy nem sokat érthetek „ékes magyar” beszédemből. Bunkó falusi se akartam szemükben lenni, aki ilyen csekélység miatt, egy eltévedt vándort sem képes elirányítani fontos úti célja felé, ezért, hogy zavaros beszédemmel ne kínozzam tovább őket, intettem, hogy jöjjenek utánam. Most kerekedet ki igazán a csodálkozástól szemük, aminek a sofőr hölgy hangot is adott.

–   Ezzel ??? – nézett furcsállva járgányomra.

–   Csak gyertek – gondoltam magamban.

Azt kevesen tudják, hogy a rekuval állították fel a vezetés* nélküli bicaj sebesség rekordját. A bringám kormányszerkezetének primitívsége miatt még soha nem próbáltam nyomni neki ezerrel. Hamar az árokban lehet vele kikötni. Még a stabilnak vélhető háromkerék dacára is, nagyot lehet vele perecelni. Párszor már sikerült miatta közelebbi kapcsolatba kerülnöm az anyafölddel. Meg az anyaaszfalttal. De most nem. Igaz tempóm a crash** határát súrolta, de azért tudtam kontrollálni a pedáltiprás mértékét. Azt csak feltételeztem róluk, hogy ismét néztek, mint Jenő a moziban, hogy milyen slunggal tudok előttük kotorni.

–  Ezt nem gondoltuk  –

Köszöntek el mikor már a helyes irányba lettek állítva.

*Jármű mögött közvetlenül, szélárnyékban.
** baleset