EZ IS VISSZATEKINTÉS

Nehéz az élet. Legjobb volt gyereknek lenni, mert akkor még nem nyomasztottak gondok. Nem fájt sehol sem a testem, legfeljebb a ficánkolások miatti horzsolások, esések okozta fájdalmak ríkattak meg, de csak rövid ideig. Felkeltem, leporoltam magamat, és ha mi sem történt volna, nyargalásztam tovább. Ez volt ám a jó világ.
Nyáron jó időben mienk volt a határ. Mezítláb, a tarlón összegyűjtött szalmabálákból gunyeszt építetünk. Ott, vagy rossz időben a semmihez sem hasonlítható illatú szénapadláson mulattuk a vakációt a játszópajtásokkal. Zsugáztunk (tét nélkül), ökörködtünk, életünk „nagy” dolgait tárgyaltuk ki gyermeki vehemenciával. Önkéntelenül mosolyt fakaszt, visszaemlékezni arra a korra, amikor még gondtalan voltam. Télen korizni az Új-tó jegén. Még az sem számított (most), hogy a jégkitermelők lékébe beleszakadtam. Mire hazaértem a vizes nadrágom rám fagyott. Drága anyám csak megszidott, miközben a melegvizes lavórban csutakolt le. Apám ettől pragmatikusabb volt, tőle büntetésként megkaptam tiltást a tóról. Az már más kérdés, hogy a lábbelim állapota miatt amúgy sem mehettem volna le a jégre, mert a korim kapaszkodó csapjai eléggé megcincálták a egyetlen bakancsom sarkát. Az emlékek, mint a kitörő vulkánból a láva, úgy törnek fel.

Hú de jó nosztalgiázni. Hú de jó volt nosztalgiázni.

Tudnék mélyreszántó következtetéseket levonni a múlt és jelen összehasonlításából, de nem teszem, mert csak elrontanám vele a visszaemlékezés kellemes hangulatát.

Ezzel a bejegyzésemmel csak az a célom, hogy az olvasónak is kellemes perceket szerezek, inspiráljam őt gyerekkorára visszaemlékezni.