SZEMBESÜLÉS, avagy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve

Mindig az a kényszerképzetem, hogy a bizonyítottan helytelen cselekedetekre felhívjam szeretteim és embertársaim figyelmét. Megóvjam őket a hibás tevékenységük káros következményétől. Be kell látnom, hogy erőlködésem sokszor ellenérzetet szült, amiből néha nagyon kellemetlen légkör keletkezett. Plagizálok önmagamtól, és egy közelmúltban íródott blogrészletet használok fel a megvilágosodáshoz.

Hiába írtam igazakat, kézzelfogható bizonyítéka nem volt erőfeszítéseimnek. (Én ezt úgy érzem, remélem,ebben tévedek.) Be kellett látnom, hogy az emberi természet konok, csak nagyon lassan formálható. Tempója azonos, a külső hatások beépülésével a génekbe. Csak akkor lesz változás a célszemélyeknél, ha majd a zsigereikben érzik mindazokat az igazságokat, amit leírtam. Sok víz fog lefolyni még a Dunán, mire a pillangó effektus célt ér. Félő, hogy addigra visszafordíthatatlan káros folyamatok tönkreteszik mikro és makro életterünket. Szerencsére van egy szó, aminek köszönhető a bizakodás: a talán. Talán mégsem fog bekövetkezni. Apropó: erről egy Voltaire idézet jutott az eszembe:
„Mi az optimizmus? (…)
― Semmi más, sajnos (…), mint annak a dühös bizonygatása, hogy minden a legeslegjobb, mikor minden a legrosszabb.”

El kell fogadnom azt, ami nekem elfogadhatatlan, hogy vannak emberek, akiken még segíteni sem lehet.