FEJLŐDÜNK, DE NEM MINDENBEN

Még megboldogult legénykoromból emlékszem, amikor Fehérvárra jártam be a munkahelyemre vonattal, hogy a füstös mozdonyok miatt milyen koszosak voltak a vagonok.
Abban az időszakban még a gőzös divatja volt, diesel mozdony még ritkaság számba ment. A néhány svéd Nohab, meg a szovjet Szergelyek a fővonalakon futkároztak.
 Az idő előrehaladtával lecserélődött az összes mozdony. Az akkortájt még megszokott gőzlokomotívok ma már kuriózum számba mennek. Nagy néha nyáron indítanak gőzmozdonyos nosztalgia vonatot, amit még majd hatvanéves fejjel is szaladok megnézni (na jó a szaladás részemről vicc). Még jó hogy a vasúti pályához nagyon közel lakom, máskülönben mindig lemaradnék erről a látványosságról, ami legfőképp fiatalokat vonz.

Már a Nohabot is befogják nosztalgia vonat elé, Szergelyt nem is tudom miért, de nem látni. A dieseleknek akkor lett végük, kerültek az ócskavas telepre, mikor majd az összes fővonalat villamosították. A Balaton északi vonalát nem vették tervbe, okát biztosan nem tudom, de talán maga a vasútvonal vezetése az oka. Balatonakarattyánál minden nagyobb esőzés után megcsúszik a pálya, lehetséges, hogy ez lehet a fejlesztés elhagyásának az ok. Lelkes vasútbarátoknak, vagy nosztalgiázásra hajlamos MÁV vezetőknek köszönhetően néhány Nohab példánya meg maradt ebből a korból. Úgy tudom, kettő példány van már csak meg ebből a svéd csodából, egyet kiállítottak a vasútparkban, a másik hol nosztalgia szerelvénybe kötve üzemel, hol nagyobb teherszerelvényt vontat villamosítás nélküli fővonalon. Mint például, ezen a héten erre mifelénk is. Elnézést, amiért elkalandoztam, csak hát nekem is jól esett nosztalgiázni, mert egy kicsit visszacsempéztem magamnak a fiatalságom hangulatából.

Ezen a héten be kellett utaznom Fehérvárra. Praktikus okból inkább a vonatot választom, mint a buszt, bár amit vártam, a BZ mozdonyba szerelt erőforrás is olyan, mint a buszé. De nem BZ vonat jött, hanem Desiro. Ezelőtt két évvel már utaztam a MÁV legmodernebbnek számító diesel vonatával. Ha nem néztem ki a vonatablakon, olyan érzésem volt, mintha Ausztriában lennék. Igaz nem volt novi új a szerelvény, de látszott még rajtuk a németek pedantériája. Két év magyar használat megtette a hatását, ami miatt a mostani utazáskor már nem érezhettem a nyugati feelinget. Éreztem helyette mást, a toalettből származtatott penetráns bűzt. Mivel hazafelé is a véletlenül ugyanezzel a motorkocsival utaztam, a terjengő szagok hatására inkább mellőztem az említett kis helység meglátogatását. Pedig a szükség rávitt volna. Szerencsémre, közel lakom az állomástól, és ez a hallogatás nem okozott zűrt. Hogy a sürgető problémámról eltereljem gondolataimat, az ablakon látható elsuhanó zöldellő tájat néztem volna. Ha a volna ott nem lett, volna. De hát ott volt. Az ablak ugyan nem volt olyan dzsuvás, hogy nem lehetett rajta kilátni, de koszossága már olyan fokú volt, hogy egy kevésbé igényes háziasszonynál is kiverte volna a biztosítékot. Minden rosszban van valami jó, ennek a mondásnak valóban igazsága vagyon. Az üveg átláthatósága miatti morgolódásomnak következtében, gondolataim szerencsésen eltérültek feszülő hólyagomról. Remélem, nem kerülnek az erősen kritizálható magyar állapotok olyan helyzetbe, amit már volt szerencsém, hála a jó Istennek, csak egyszer elviselni. Kénytelen voltam megtapasztalni a román Munténia expressz ragadós higiéniáját. Mármint a kosztól ragadós higiéniáját.