HITVÁNY EMBEREK

Mindig is tartottam a kóbór kutyáktól, mert veszélyesek lehetnek. A volt középiskolai osztályfőnököm szokta mondani, hogy a kutyájában jobban meg mer bízni, mint az emberekben. Valószínűleg a hűségére gondolhatott, hisz erről a tulajdonságáról ismerhetünk csodaszámba menő történeteket. Ezzel én is egyetértek.
De az utcán kobórló idegen kutya elöl jobb kitérni. Ebben a jószágban ugyan részemről a bizalomnak helye nincs. Lehet, azért van az ódzkodás részemről, mert gyerekkoromban több alkalommal kellett sikeres kutyatámadást megtapasztalnom. Elszenvednem. Felnőttfejjel már kitapasztaltam úgy nagyjából a kutya etológiát. De akkor sincs szükségem, hogy az ijedségtől a szívem a normáltól három-négyszeresével üzemeljen. Tudom kezelni a kutyák beható érdeklődését a vádlim iránt. Mégis azt mondóm, sose lehet tudni. Kitérni. Egy arany közmondás szerint is: jobb félni, mint megijedni. Ehhez tartom magam. Én. Mert a kóbor kutya gazdája az ugyan nem. Ő ugyan nem ijed meg. De csak addig, míg el nem csípik a chipes kóbor kutyáját. (Jóskától úgy tudom, hogy idén minden oltásra elvitt kutya megkapja a maga azonosító chipét.) Valószínű, hogy az is el lesz sikálva, mint ahogy a mostani állatbántalmazások tetteseiknek büntetése. A felfüggesztett börtön az olyan, mintha nem is lenne retorzió. Majd ha ténylegesen be kell vonulni a sittre, na annak majd lesz látszatja.

Nekem nem a kutyákkal van bajom, hanem a felelőtlen gazdáikkal. Nem lehet nekik megmagyarázni a dolog hátulütőjét. A kutyatartás kötelességgel, is jár. Gondoskodni kell róluk. A kutyatartásnak vannak szabályai, amit be kellene tartani, mind a kutyák, mind az embertársaink védelme érdekében. Egyes kutyatartók nagyívben nem foglalkoznak ilyen apróságról. Éjszaka hadd kóboroljanak kedvükre. Nincs mese, csak akkor lesz várhatóan ideális állapot a kutyafronton, ha ez a renitens korosztály ki nem hal. Azt megérteni, hogy mit vár el tőlük a többi honfitársa, az nekik képtelenség. Felesleges is erőlködni, veszekedés, harag lesz a vége. Ki kell bekelni, addig meg óvni gyermekeinket, meg magunkat. Mintha így is nem már lenne elég bajunk.

Nem közvetlen az előzőekhez kapcsolható történettel folytatom. Néha a szívtelen kutyatulajdonosokat is éri meglepetés. Sikerült meglepnem egy volt kollégámat, aki a mai napig is kétségek között lehet, ha még egyáltalán emlékszik-e a sztorira. Vagy él-e még, mert a történet idején már, néhány évvel a nyugdíjaztatása előtt állt. Nem valószínű, mert az eset majd harminc évvel ezelőtt történt. Lefagyott síkos úton mentem kis Polskimmal Várpalota felé a 8-as úton. Egy gyorsuló homokszínű 1200 Ladára lettem figyelmes, mely után egy fekete kisméretű kutya tepert volna, de a síkos flaszterón csak kepesztetni tudott. A kutya is, a Lada is, a kocsiban a sofőr fejállása is ismerősnek tünt. Pillanatok alatt összeállt a kép, hogy X.Y. kollégám kirakta megunt kutyáját. Ezek után, hogy megbizonyosodtam a lelketlen személyéről, úgy döntöttem nem hagyom szó nélkül ezt a gyalázatos tettet. Mivel már jó párszor jártam portáján, ismertem név szerint kutyáját. Így nem volt nehéz beinvitálnom magam mellé a kocsiba. Elsődleges célommá vált a kutyának hazaszállítása, ezért megfordultam és irány az ismerős porta. Lehetséges, hogy megismerhetett, mert egész uton jól viselkedett. A zárt kapun, mert az öreg még nem érkezett haza, bedobtam a kutyát a placcra. Másnap az öreg a cégnél meséli, hogy valami gáz lehet vele, mert amire ő emlékszik az nem is történt meg vele. Totál ki volt akadva, amiért nem talált magyarázatot kutyájának paranormalítására. Arra, hogyan tudott hazajönni majd 20 km-t, annyicska idő alatt, míg ő elintézte ügyét Palotán, meg hazaért. Én meg voltam olyan gonosz, mintegy büntetésül, hogy nem árultam el kutyája csodás képességének igazi okát. Hadd törje a fejét véresre.