APÁM

Emlékezni arra érdemes, aki jó ember volt. Remélem majd egykor utódaim én rám is ugyanilyen szívvel emlékeznek, mint én most apámra. Sokszor nem értettem meg tetteit. Ma már talán felérem ésszel, és magyarázatot is találok rá.

Az lett volna az észszerűbb, ha anno megértettem volna szándékát, és ifjúi szívvel ne ellenkeztem volna vele. De hát éretlen voltam rá. Abszolút nem példabeszédnek szánom irományomat, de ha valaki (Adél, Dani) akként értelmezi, hát legyen, szíve-joga hozzá. Tanulságokat tud találni benne. Ha esetleg valamit most még nem ért meg vagy ellenkezik meglátása az enyémmel, nem baj, ez így természetes, Amennyiben előveszi 15-20 év múlva, akkor már biztos lesz megértés, egyetértés.

Öregemnek sikerült nagyszüleimtől megörökölnie csak a jó tulajdonságokat. Egy rosszat is ugyan, de arra majd később kitérek. Legfőképp azt, amit én is teljes mértékben magamnak érzek, hogy a leges legelsődleges szempont, ami minden cselekedetét meghatározta, az a család elsőbbsége, szerettei felé való elkötelezettsége. Precízsége miatt (ami miatt alkalmas volt esztergagépek javítására), joggal várta el, hogy a családban mindenki hozzá hasonló maximalista komolysággal járjon el az élet minden kihívásával szemben. Ezt az elvárást életkori tapasztalatlanságom miatt, nem tudtam teljesíteni. Ő sem tudta, meg én se, hogy akkortájt, súrlódásaink köztünk emiatt voltak. Csak érezte, valami nem stimmel. Arra megtanított, ha valamit csinálok, célom elérése érdekében lehetősségeimből, képességeimből a maximumot hozzam ki. Soha konkrétan nem fogalmazta meg, de valami ilyesmi lehetett a hitvallása: tudjuk a tökéleteset elérni irreális óhaj, de törekedni kell rá. Hozzáállására jellemző, amit többször is hangoztatott: „nincs lehetetlen, csak tehetetlen”.

Az élet kegyetlen bukkanóit kellett végigjárta a nincstelen gyerekkorától a tragikus végkifejletig. A háború poklát megjárta, szomorú emlékét örökre hordozta, mind lelkében, mind vándorló repeszekkel homlokában. Megélte fiatal felesége haldoklását, gyermeke testi-lelki szenvedéseit. Nem volt vele elnéző a sors. Éppen ezért számom-bánom „bűneimet”, amiért nehezítettem megviselt lelkén. A mai eszemmel már tudom másképp kellett volna viszonyulnom hozzá. De hát köztünk volt a generációs ellentét természetes paradoxona. Érzékenységét „sajnos” én és gyermekeim is megörökölték. Nehezen viselte az élet igazságtalanságait, ezért bocsánatos bűnnek tartom egyetlen egy rossz nagyapai örökségét, amit csak közvetlenül halála előtt vett fel. Szenvedéseinek elviselésére kimondottan terápiás szempontból, célzó vízzel orvosolta magát.

Meglátásai mindig találóak voltak.

Hiányzik
.